A kétpólusú világrend megszilárdulásának következménye a keleti és a nyugati tömb. Az egyik pólust a Szovjetunió, a másikat pedig az USA és a szövetségi rendszereikhez tartozó országok jelentették. Nyugat kapitalista, Kelet szocialista (kommunista) ekkor. A keleti blokk alatt a szovjet érdekszférába tartozó országokat értjük, a valamikori Varsói Szerződés tagjait, illetve a szövetségbe nem tartozó Jugoszláviát. A Szovjetunió csatlósainak is nevezték ezeket az országokat, mert a politikai rendszert, a gazdaságot és a kulturális életet szovjet mintára alakították át a kommunista párt hatalomra jutását követően (mindenhol 1948 körül történt meg). A tagok: Csehszlovákia, Jugoszlávia, Románia, a Német Demokratikus Köztársaság és Magyarország.
Ideológiai nevelés
A vezetés már a Szovjetunió megalakulásakor fontosnak tartotta a fiatalság ideológiai képzését, „a haza és a párt iránti szeretetre és hűségre nevelését”. Ezért alapította meg Lenin (a szovjet kommunista párt első titkára) már 1922-ben az úttörőmozgalmat. Ezt is átvették az érdekszféra tagjai sok egyéb mellett 1948 után. Mindenütt nagy hangsúlyt fektettek a csoportos programokra, a közösen végzett munkára, a barátságra és a vezetők tiszteletére. A gyerekek részt vettek még kulturális és sporteseményeken, tanultak a természetben, megismerték a párt világképét. Előnyben részesítették a tábori körülményeket, mert felismerték, hogy így a leghatékonyabb az eszmék terjesztése. Az állomások: kisdobos, úttörő, fiatal felnőtt szervezet tagja (minden országban más-más név alatt futott), párttagság. Az egyenruha az egyformaságot szimbolizálta (fehér ing, kék szoknya/nadrág, síp, jelvények, kék/piros nyakkendő).
A magyar út
Magyarországot a „legvidámabb barakk” jelzővel illette a nyugati sajtó. Miért? Fix árak mellett, általános jólétben, folyamatos gazdasági-társadalmi fejlődés volt a jellemző, sosem volt élelmiszerhiány, a családi nyaralásokon és az ingyenes táborokban pihentek szülők és gyermekeik. Természetesen vagyoni különbségek nélkül.
„Mint a mókus fenn a fán / Az úttörő oly vidám…”
A csillebérci tábor 1953-ra készült el. Amíg nem volt megfelelő szállás, addig az üdültetést kivitték a falvak szélére, sátraztak, illetve az elhagyott, olykor romos kastélyokat, épületeket használták erre a célra. A 60-as évek célkitűzései között szerepelt, hogy minden járásnak rendelkeznie kell táborhellyel, ezzel is építve a szocializmust. Az évtized végéig még erősen ideologikus a táboroztatás, utána azonban az eszmék terjesztése nem volt fontos. Inkább csak az, hogy minden résztvevő jól érezze magát, megismerje a természetet, barátságokat kössön, és hízzon. Még mérlegre is kellett állni a tábor elején és végén, statisztikát vezettek a táborozók súlyáról. Valószínűleg ennek az volt az oka, hogy sokakban mély nyomott hagytak a II. világháború és a Rákosi-korszak borzalmai, a hosszú ideig tartó nélkülözés, szenvedés.
A programok…
…szintén ezt a célt szolgálták. A reggel zászlófelvonással kezdődött, az este zászlólevonással fejeződött be, torna, étkezések, közte napi parancs hirdetése, feladatok kijelölése és elvégzése, akadályversenyek, számháború, a legjobbak dicsérete. Az építőtáborok kiegészültek gyümölcsszedéssel, szürettel. Az esti szalonnasütés a tábortűznél felejthetetlenné varázsolta az ott eltöltött időt. A legjobb az volt, hogy az ország különböző részeiről érkeztek a gyerekek, fiatalok, s valóban életre szóló barátságok, szerelmek születtek.
Kropokné Kiss Éva
