Meli mesélt nekünk PT-táborról, vagy ahogy sokan hívják: a kecskeméti gyerekfesztiválról.
„Az első napon, amikor megérkeztünk az egyik barátnőmmel, teljesen elveszettnek éreztük magunkat, hiszen sosem voltunk még a PT-ben. Két percen belül megjelent két srác (mint kiderült, mókusok voltak), akik segítettek, merre menjünk, mit kell csinálnunk, ezután az egyikük felvonszolta a nagy és nehéz bőröndömet a hetedikre. Utólag is örök hála neki; azt hiszem, én nehezen boldogultam volna vele. Baromi kedvesek voltak, és ezzel már az első órában kialakult a véleményem a mókusokról.
Az angoltanárokkal többször is beszélgettem, és azt kell mondjam, náluk pozitívabb, nyitottabb, kedvesebb embert keveset ismerek. Egy idő után annyira evidens volt, hogy rögtön angolul szólok hozzájuk, mintha csak magyarul beszélnék. A tábor utolsó előtti napjára pedig már annyira komfortosan éreztem magam az angol beszéddel, hogy az egyik programot konkrétan szinkronfordítottam az angoltanáromnak (aki szegény nem sokat értett belőle). Természetesen leszűkítettem a lényegre a mondandómat, de nálam már az is haladásnak számított, hogy egyáltalán meg mertem szólalni angolul.
A szállás szerintem teljesen rendben volt; én rosszabbra számítottam. Egyedül a fürdőszoba volt picit lerobbantabb állapotban, de egy táborhoz képest szerintem még az is elég okénak bizonyult. Első nap, amikor megérkeztünk, a WC-ben le volt törve az ülőke, de egy-két nap múlva valahogy megoldották, és visszakerült a helyére, szóval nem lett belőle probléma. Az egyetlen kellemetlenség az volt, hogy rendszeresen felébredtem hajnali hat körül arra, hogy kisebb gyerekek visítoztak, játszottak az ablakunk alatt. De végül is egy táborhoz ez is hozzátartozik, szóval egy szavam sem lehet.
A tábor környezete gyönyörű, az épületek igényesek. Az egyetlen negatívum talán az volt, hogy az étkezőt szerintem jóval kevesebb emberre tervezték, mint ahányan voltunk, de végül mindig elfértünk szerencsére.
Nehéz megfogalmazni, miben változtam, de talán könnyebben találom fel magam számomra ismeretlen, idegen emberek között. A PT megtanított, hogy nem kell megijedni az új közösségektől; nagyon hamar hozzá lehet szokni a dologhoz, és rövid időn belül már nem is lesznek idegenek, hiszen megismerem őket. Sokkal önállóbb lettem, de természetesen azért pár napon belül már hiányozni kezdett a családom.
Nem voltam még a PT-nél jobb táborban. A PT-ben bebizonyosodott, hogy még mindig találni kedves, nyitott embereket, hiába tűnik úgy néha, hogy mindenki csak magával van elfoglalva. Azt pedig egyenesen imádtam, hogy mindig, mindenhol zene szólt. Annyira feldobta a hangulatot! A tábortáncok és a tábori diszkó volt a legjobb – imádok táncolni.
Egy csapatverseny alatt különböző számokra előadást kellett csinálnunk. Két másik lánnyal nekünk jutott a feladat, hogy sziréneket játsszunk a darabban. Ez kifejezetten zavarba ejtő volt, legalábbis nekem, aki utál szerepelni, és nem igazán tud azonosulni egy szirénnel, de végül megcsináltuk, szóval jól sült el a dolog.
Nem igazán féltettek a szüleim. Persze azért izgultak értem egy kicsit, de azt hiszem, csak azért, mert tizennégy éves létemre (az osztálykirándulásokat kivéve) még soha nem voltam ottalvós táborban ezelőtt. Azok alapján, amiket meséltem nekik, nagyon elégedettek voltak, és baromira örültek, hogy ennyire jól éreztem magam.”
