Ettél már a suliban gíroszt és pizzát ebédre? A PEOPLE TEAM nyári táborai nem csak az étkezéseket tekintve nem hasonlíthatók az iskolához. Niki egy hetet töltött a PT-ben, és teljesen meggyőzte a kecskeméti gyerekfesztivál.
„Egyszer jártam a PT-ben. A legmeglepőbb számomra talán a táboroztatók, mókusok türelme és kedvessége volt. Minden tiszteletem az övék, manapság nagyon ritka, hogy valaki ekkora odaadással próbál eleget tenni mások kényelmének, szórakozásának, mint ahogy ők igyekeztek a kedvünkben járni.
Első este az egyik mókuslány bejött ellenőrizni, hogy minden rendben, bent vagyunk-e a szobánkban. Utána ahelyett, hogy rögtön kiment volna, hogy minél hamarabb végezzen a szobaellenőrzésekkel, megkérdezte, hogy minden oké-e, jól érezzük-e magunkat, tetszik-e a hely. Esküszöm, meghatódtam a kedvességétől. Utána minden este beszéltünk vele pár szót, mikor bejött ellenőrizni minket. A csapatvezetőinknek is minden tiszteletem, amiért ilyen kedvesek és türelmesek voltak velünk. Külön köszönet Szilvinek, aki mindig segítőkész és aranyos volt velünk.
Amikor a PT-ben voltam, az angoltábort választottam. A szekció koncepciója eleve zseniális, hiszen (szerintem nemcsak én vagyok ezen a véleményen, hanem sok más korombeli is) százszor egyszerűbb beszélgetve, jól szórakozva tanulni, mint az iskolában magolni. Én a beszédkészség fejlesztése céljából jelentkeztem ide, mivel hiába értettem már viszonylag jól angolul, minden alkalommal, amikor meg kellett szólalnom, egyszerűen teljesen lefagytam. Ebben a tábor egy hete alatt többet fejlődtem, mint egy év alatt az iskolában, ami, valljuk be, azért jelentős különbség. Az angoltábor ötlete önmagában is dicséretre méltó, de a szekció népszerűsége és sikere elsősorban szerintem mégis az angoltanároknak köszönhető. Ők azok az emberek, akik miatt ennyire sokan imádják az angoltábort. Ilyen tanárokra lenne szükség az iskolákban: pozitívak, motiválóak, türelmesek, végtelenül kedvesek, és százszázalékosan partnerként kezelnek bennünket.
Nem szégyen rontani, teljesen mindegy, milyen szinten vagy, itt mindenki egyenlő. Tényleg a világ minden tiszteletét kiérdemlik (ugyanúgy, mint a mókusok is természetesen). Innen is még egyszer köszönöm a tanáromnak, Alinak; az alatt az egy hét alatt borzasztóan sokat fejlődtem.
Az angoltanárokkal többször is beszélgettem, és azt kell mondjam, náluk pozitívabb, nyitottabb, kedvesebb embert keveset ismerek. Egy idő után annyira evidens volt, hogy rögtön angolul szólok hozzájuk, mintha csak magyarul beszélnék. A tábor utolsó előtti napjára pedig már annyira komfortosan éreztem magam az angol beszéddel, hogy az egyik programot konkrétan szinkronfordítottam az angoltanáromnak (aki szegény nem sokat értett belőle). Természetesen leszűkítettem a lényegre a mondandómat, de nálam már az is haladásnak számított, hogy egyáltalán meg mertem szólalni angolul.
Őszintén szólva én nem igazán változtatnék semmi jelentőset a PT-n. Ez a tábor úgy jó, ahogy van. Ha mindenképp mondanom kellene valamit, akkor talán még több tábortáncot javasolnék, vagy egy konditermet. Esetleg mehetnénk egyszer-kétszer táboron kívüli programra is kis csoportokban, mondjuk, várost nézni, ha ez megoldható; de gondolom, korábban a koronavírus miatt is maradtunk mindig a tábor területén belül.
A reggeli péksütik finomak, de javasolnék valami egészségesebb opciót is melléjük, mert tavaly például nem igazán voltak szendvicsek, és (nekem, aki nincs annyira hozzászokva a péksütikhez) pár nap után már kicsit hiányoztak. De persze ez csak apró észrevétel, nem nagy probléma. Az ebéd általában egész jó volt, nem olyan, mint az iskolai menza. A kedvencem a pizza és a gírosz volt.
Leginkább az angoltudásom – azon belül is a beszédkészségem – fejlődött. Az iskolában, külföldön, nyelvvizsgán is hasznát vehetem ennek. És persze, ha nem csak tárgyi tudásról van szó, az önállóságom is egyértelműen fejlődött – ez az élet minden terén jól jöhet majd.
Az egyik kedvenc vicces emlékem, amikor a jósdában előrevetítették nekem a szerelmi életemet a következő pár évben. Az kifejezetten érdekes volt. Remélem, legközelebb is lesz jóslás, mert kíváncsi vagyok, mennyit változott a jövőm.
Sok vicces sztorim van, de az egyik személyes kedvencem a következő: egyik este tizenegy után a lányok épületében megszólalt a tűzriasztó. A szobatársammal annyira megijedtünk, hogy ledobtuk a kezünkből a telefont az ágyra, és kirohantunk a folyosóra. Akkor nem igazán realizáltuk, de utólag jól szórakoztunk rajta, hogy képesek voltunk eldobni, miközben már eleve ott volt a kezünkben, és igazán magunkkal vihettük volna.
A táborban volt egy külföldi kisfiú – hatéves lehetett –, aki egyszer a hangárban egy free hugs feliratú táblával álldogált; akkor odamentünk hozzá, és megöleltük. Egy-két nappal később a kisfiú emlékezett rám, és mikor beálltam a sorba ebédnél, előre akart engedni maga elé. Eszméletlenül kedves volt. Kérdezte, hogy tudok-e franciául, mondtam neki, hogy nem, de angolul többé-kevésbé igen. Amíg sorban álltunk, beszéltem vele pár szót. Tényleg nagyon aranyos gyerek volt.”
