Az írótáborosok serényen készültek a hétvégi zárórendezvényre. Sorra születtek a szebbnél szebb versek és prózai alkotások. Heni is lázasan írta tele az első füzetét. Közben a KecskeNewsásba is írt egy-két cikket, amik nagyon feldobták a hangulatát, és önbizalmat adtak neki. Büszke volt, hogy az első írótáborában ilyen sikereket ért el.
A gond akkor kezdődött, amikor Ildi, a csapatvezető a záróesemény részleteiről beszélt:
– Gyerekek, kérlek, figyeljetek rám egy kicsit! Néhány verset és prózai alkotást átadok a színháztáborosoknak, akik majd előadják azokat a gálán. Viszont a házi versíró verseny győzteseitől azt szeretném kérni, hogy a saját költeményeiket ők maguk szavalják el. Szóval Balázs, Nelli és Heni, kérlek, gyertek ide, hogy megbeszéljük a részleteket!
Heni arca elvörösödött, és bizonytalanul lépett oda Ildihez.
– Baj van, Heni? – kérdezte aggódva Ildi.
– Mindenképp nekünk kell elmondani a verset?
– Igen, ezt szeretném. Mi a gond vele?
Heni suttogva, félénken felelt:
– Én nem tudok felmenni a színpadra. Képtelen vagyok rá.
Ildi megölelte Henit, majd kedvesen így szólt:
– Addig még gyakorolni fogunk. A gála előtti este pedig az írótáborosok előtt tartunk egy főpróbát. Aki ilyen klassz verseket ír, mint te, az biztos, hogy elő is tudja adni.
Heni nem szólt semmit. Megbeszélés után eltűnt. Egész délután nem látta senki.
– Nem tudjátok, hogy merre van Heni? – kérdezte Ildi vacsora előtt.
– A megbeszélés óta nem láttam – felelte Nelli.
– Ha estig nem kerül elő, akkor keresni kezdjük.
Az egész tábor benn volt az ebédlőben, és a vacsorára vártak. Egyszer csak halk mormolás hallatszott a hangfalakból. Lassan elcsendesedett mindenki, és a szövegre figyelt.
– Mi lehet ez? – kérdezte Nelli.
– Mintha egy verset mondana valaki – fülelt Ildi.
– Ez Heni! – ismerte fel a hangot Balázs.
– De az hogy lehet? – kérdezte kicsit féltékenyen Nelli.
– Utánanézek – jelentette ki Ildi, és kiment az ebédlőből.
A rádióállomás mellett talált rá Henire. A kislány idegesen mászkált fel-alá, és úgy tűnt, fogalma sincs arról, hogy az egész tábor őt hallgatja. Meglepődve fogadta Ildit:
– Mit keresel itt?
– Ezt én is kérdezhetném tőled. Eltűntél. Tudod egyáltalán, hogy hány óra van?
Heni a karórájára nézett.
– A vacsora…
– Igen, a vacsora. Az egész tábor téged hallgat.
– Mi? – csodálkozott Heni.
– Valaki kihangosította a szavalatodat, és mindenki ezt hallgatja. Heni, te nagyon szépen szavalsz.
A kislány arcára meglepettség ült ki.
– Én nem is tudtam. Ki tehette?
– Mindjárt kiderül. Mielőtt idejöttem, felkerestem P. T. Holmest, a nyomozót. Bármelyik percben itt lehet, hogy megoldja a rejtélyes jótevő esetét – magyarázta Ildi.
– Én nem is tudom, hogy mit mondjak – pirult el Heni.
– Semmit. Nézd, már itt is a nyomozó! – mutatott a rádió irányába Ildi.
Holmes ballonkabátjában és kalapjában jelent meg Heni és a csapatvezető előtt. Nyalókája már a kezében volt, és nyugodt hangon magyarázott:
– Nos, kedveseim, az ügy le van zárva.
– Máris? – csodálkozott Ildi.
– Ki volt a tettes? – kérdezte most már sápadtan Heni.
– Senki – szögezte le Holmes.
– Mi? – lepődött meg Ildi.
– Szóval, a helyzet a következő. Kedves kis írópalántánk nem tudhatta, hogy a tudóstáborosok épp a közelben helyeztek ki mikrofonokat és kamerákat, hogy néhány éjszakai állatot megfigyeljenek. Tehát tettes nincs. Heni egy kutatás területére tévedt, ezért került nyilvánosság elé a szavalata. A rádiót pedig az egyik gyermek véletlenül elfelejtette kikapcsolni. Mindenesetre gratulálok, kishölgy, igen szép sorokat szerkesztett egymás mellé.
Holmes megbiccentette a kalapját, és otthagyta őket.
Heni és Ildi összenevettek, majd egymásba karolva mentek vissza az ebédlőbe, ahol nagy tapssal fogadták őket a táborlakók.
Kovács Dalma
