A táborban minden nyáron nagyjából negyven iskolás nyaralt egyszerre. A táboroztatók igyekeztek minél változatosabb programokat kitalálni nekik. Különösen nehéz volt ez akkor, ha nem volt elég jó az idő ahhoz, hogy a közeli tóban töltsék a délutánt. Ezen a nyáron több ilyen délután is volt. Fürdés helyett sorversenyt tartottak, meglátogatták a szomszédos kalandparkot, diszkót rendeztek. Az utolsó szeles napra már nem maradt más, csak a bújócska. Viszont ezt senki nem tartotta annyira izgalmasnak, hiszen a bújócska kicsiknek való. Ezért a táboroztatók csavartak egy kicsit a szabályokon, és kitalálták a fogócska-bújócskát. A szabály szerint mindenkinek rejtekhelyet kellett váltani legalább ötpercenként, és a hunyónak el is kellett kapnia, akit meglátott. Viszont ha valaki egy percig volt látható egyhuzamban, akkor kiesett. Akit pedig elkapnak, szintén hunyóvá válik.
Az első hunyót önkéntes alapon választották. Mivel csak Nándi jelentkezett, nem volt vita arról, hogy ki legyen. A többiek kaptak három percet, hogy megkeressék az első búvóhelyüket. Bárhova ért bújni: a tíz faház bármelyikébe és a táborhoz tartozó parkba is.
Nándi mérte az időt a stopperjén, majd elindult. A játékban a táboroztatók is részt vettek, így összesen negyvenhat embernek kellett elbújnia ez idő alatt. Amikor lejárt az idő, Nándi elkiáltotta magát: aki bújt, aki nem, megyek, azzal elindult. A tábor teljesen üresnek tűnt. Nándi azonban tudta, hogy a szabályok szerint legkésőbb öt perc múlva elkezdődik a mozgolódás, de addig sem akart tétlenül ácsorogni. Jó érzékkel a legközelebbi faház felé indult. Amint az esővizes hordó közelébe ért, megpillantotta az egyik osztálytársát, Jázmint, aki nevetve szaladni kezdett. De csak tessék-lássék, mivel mindenki tisztában volt azzal, hogy futásban Nándival szemben senkinek nincs esélye. Már csak negyvenöt embert kellett megtalálnia a két hunyónak.
Egy darabig nem haladtak túl jól, az első faház környékén senki más nem rejtőzött. Viszont letelt az első öt perc, és kezdetét vette a búvóhelyváltás. Hirtelen megtelt a táj őrülten futkosó gyerekekkel és felnőttekkel, nyomot adva ezzel Nándinak és Jázminnak, akik már tudták, merre induljanak.
Telt az idő, fogytak a meg nem találtak, szaporodtak a hunyók. Egyszerre vált nehezebbé és könnyebbé a játék. Egyre nehezebb volt megtalálni az elbújtakat, viszont egyre többen voltak a feladatra.
Negyvenöt perccel később már mindannyian a faházak közötti területen álltak. Illetve gyors létszámellenőrzés után kiderült, hogy csak majdnem mindannyian. Andrisnak nyoma sem volt. És senki nem emlékezett, hogy látta volna a játék kezdete óta. Nem mozgolódott akkor sem, amikor letelt a következő öt perc. A játékot felfüggesztették, mindenki Andris keresésére indult. Pontról pontra kutatták át a tábor teljes területét. A nap időközben lement, esteledni kezdett. A táboroztatók aggódni kezdtek, és azt fontolgatták, hogy honnan kérjenek segítséget.
Ekkor jelent meg Andris ásítozva a tanári faház felől.
– Mi újság? – kérdezte ásítozva. Döbbenten néztek rá, csak a táborvezető eresztette le a telefonját, amin épp a rendőrséget tárcsázta volna. Hamar kiderült, hogy Andrist az egyik szekrénybe bújva elnyomta az álom. Ezért nem futkosott, ezért nem váltott helyet. Több körre aznap nem került sor.
L. Molnár Edit
A szöveg a PTE Egyetemi Könyvtár és Tudásközpont támogatásával készült.
