Már második napja tartott a vándortábor. A napok túrázással teltek, az esték vidám beszélgetéssel, énekléssel a tábortűz körül. Ezek után pedig senkit nem kellett altatni, a gyerekek ahogy bebújtak a hálózsákjaikba, már aludtak is. A reggel korán eljött, azonban a hajnali hűvös levegő mindenkire frissítően hatott. Ábel megszámolta a vízhólyagjait, még mindig kettővel kevesebb volt neki, mint a barátjának, Marcinak. Pedig tegnap óta begyűjtött egy újat. Óvatosan leragasztották az összeset, majd bakancsot húztak, és leültek reggelizni a faasztalok mellé. A reggelinél megbeszélték a táborbontás részleteit és azt, hogy aznap mennyit fognak kirándulni. Kora estére kell megérkezniük az új táborhelyre, hogy még legyen idejük felállítani a sátrakat. Onnan fognak pár napig kirándulni, ahogy korábban erről a helyről is tették.
A csomagolás és az indulás rutinosan zajlott, hamar nekivágtak a távnak. Jó hangulatban, bár a sok csomaggal nehezebben telt a nap. A kijelölt táborhelyre időben megérkeztek, felállították a sátrakat, majd fürödtek egyet a közeli patakban, és hamar lefeküdtek. Ábel és Marci még beszélgettek egy kicsit, majd elaludtak a kétszemélyes sátrukban. Éjszaka Ábel morgásra ébredt. Már majdnem visszacsukta a szemeit, amikor a fejében hirtelen összekapcsolódott a hang egy nagy, barna és szőrös állat képével. Riadtan felült, majd böködni kezdte a barátját. Marci azonban nem mozdult.
– Marci, Marci – suttogta Ábel ijedten. Marci horkantott egyet, de nem ébredt fel.
Ábel végigremegte az éjszakát, és csak pirkadatkor mert elaludni, amikor a hang váratlanul megszűnt. Másnap nyűgösen vett részt a kiránduláson. Marcinak is feltűnt a dolog, és kérdésére Ábel elmesélte, hogy mi tartotta ébren előző éjjel. Nem élt sok medve a környéken, de fel-felbukkant néha egy-egy példány. A fiúk megbeszélték, hogy éjszaka mindenképp felébresztik egymást, ha újra hallanak valamit.
Ezúttal Marci ébredt fel a zajra. Pontosan olyan volt, ahogy Ábel korábban leírta. Felrázta a barátját, és ketten tépelődtek azon, hogy mit tegyenek. Végül Marci nagyon halkan lehúzta a sátor cipzárját, és kidugta a fejét a sötétbe.
– Adj egy zseblámpát! – fordult Ábelhez, mert a sötétben nem látott semmit. Pont úgy, ahogy lámpával sem. A zaj viszont egy pillanatra sem maradt abba. A fiúk végül kimerészkedtek, és lopakodva elindultak a sátrak között a hang irányába.
– Azt hiszem, megvan a medvénk – mondta Ábel a tanári sátorra mutatva, ahonnan a zajt hallották. Ennyire közelről már nem is tűnt morgásnak, sokkal inkább horkolásnak.
Lejegyezte: L. Molnár Edit
