A legizgalmasabb kalandra, az éjszakai túrára, mindig a tábor utolsó estéjén került sor.
A rutinos táborozók ódákat zengtek róla, így még azok is izgatottan várták, akik először vettek részt rajta.
Az éjszakai túra mindig akkor kezdődött, amikor már teljes sötétség borult a közelben lévő erdőre. A táboroztatók még napközben megtervezték és kijelölték az útvonalat. Minden évben máshogy. Egyre nehezebben megtalálható és viccesebb jelölésekkel. A táborozóknak kis csoportokban kellett végighaladniuk ezen az úton, miközben körülöttük neszeztek az erdő lakói, meg ki tudja, hogy még mi más. Pont attól volt olyan izgalmas, hogy sokszor az orruk hegyéig sem láttak. A csoportok egymás után indultak negyedórás eltérésekkel, így nem találkoztak egymással. Ez csak erősítette azt az érzést mindenkiben, hogy rajta és a csoporttársain kívül más nincs az erdőben. Illetve ki tudja.
Azon a nyáron a táboroztatók különösen trükkös jeleket eszeltek ki. A lehullott faágakat és a földön lévő köveket rendezték nyíl formába, ilyen módon mutatva a helyes irányt. Alaposan körül kellett nézni a zseblámpák fényében, hogy ezeket a nyilakat észrevegyék. Ha ez megvolt, akkor már könnyedén leírták az erdőben azt a kört, ami végül visszavezette őket a táborba.
A csapatok egymás után indultak, és jól boldogultak a sötétben. Ki könnyebben, ki nehezebben, de idővel mindenki megtalálta a jelöléseket a fák tövében. Az utolsó előtti csapat azonban az első jelet anélkül rúgta félre, hogy észrevették volna. Ennek ellenére szerencséjük volt, jó irányba fordultak, és könnyen megtalálták a második irányjelzőt.
Az utolsónak induló csapat azonban – amelyik csupa gyakorlott éjszakai túrázóból állt – nem volt ilyen szerencsés. Az első jelnek nyoma sem volt, csak faágakat és köveket találtak, így egyenesen folytatták az útjukat, be az erdő közepe felé. Elég sokáig gyalogoltak, hol előre, hol visszafelé. Érezték, hogy kellett volna már valamilyen jelölésnek lennie, de nem találtak semmit. Körülöttük neszezett az erdő, és egy idő után cseppet sem tűnt barátságosnak.
– Még szerencse, hogy nincsenek itt medvék – jegyezte meg Ági, mire többen sóhajtottak egyet.
– Mondjuk, vaddisznók azért vannak – súgta halkan Ádám, mire mindenkiben bent rekedt a levegő. Tétováztak, nem tudták, mit tegyenek. Telefon senkinél nem volt, hiszen az éjszakai túra egyik alapszabálya, hogy nem vihetnek magukkal mást, csak hagyományos zseblámpát. Ahogy ott tipródtak, a neszek egyre erősödtek körülöttük, majd hirtelen kivált közülük egy hang, és azt suttogta:
– Balra.
Jobb ötlet hiányában elindultak balra. Aztán jobbra, majd megint balra, ahogy a hang utasította őket. Egészen addig, amíg meg nem érkeztek a tábor bejáratához. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy inkább futottak, mint sétáltak, mert azért abban a hangban volt valami hátborzongató. A kapuhoz érve mertek csak visszanézni, de a sötétben senkit nem láttak. Hogy ki segített nekik, máig rejtély.
L. Molnár Edit
A szöveg a PTE Egyetemi Könyvtár és Tudásközpont támogatásával készült.
