Mekkora választék van manapság táborokból! Sport és nyelvi, számítógépes és kézműves, tánc és dráma. Bezzeg a mi időnkben! Akkor csak úttörőtáborok léteztek.
Takarékbélyeg
Amikor tizenkét éves kiskamasz voltam, nagyon készültem életem első táborára. Ehhez azonban pénzt kellett gyűjteni. Az én nemzedékem még emlékszik a takarékbélyegekre. Színes bélyegeket vásároltunk, ezeket egy gyűjtőfüzetbe ragasztottuk bele. Amikor a füzet betelt, beváltottuk, megkaptuk a „sok” pénzt, és már költhettük is el nyári élményekre. Valaki kerékpárt vásárolt belőle, mások búvárfelszerelést, de a legtöbben az úttörőtáborunkat fizettük ki belőle.
Sóstó
Minden kerületnek megvolt a maga úttörőtábora, mi, óbudaiak Sóstóra jártunk. Az egyik lány először Nyíregyházára készült, aztán meglepődött, hogy ez a Sóstó nem az a Sóstó. A miénk a Balaton közelében volt, Szabadi mellett. A tábor tulajdonképpen a tóba benyúló félszigetre épült, ahol sátrakban és faházakban szálltunk meg. Vaságyakon aludtunk, közös fürdőben tisztálkodtunk. A tó szép volt, viszont kisebb túra kellett hozzá, hogy lejussunk a Balaton-partra. Vidám emlék az ottani strandolás, természetesen az összes kötelező balatoni elemmel: lángos, fagyi, vízibicikli.
Táborvezető elvtárs
A tábort zászlófelvonással kezdtük, a napot pedig reggeli tornával, ahol nem lehetett lazsálni. A gyülekezőre úttörődalokat énekelve, menetelve mentünk, nyakunkban az elmaradhatatlan piros nyakkendővel. Az én kedvenc úttörődalom a Napkorong volt. Tisztelgés, jelentés, napi parancs, volt ott minden. Utána az ifik ellenőrizték a sátor rendjét és tisztaságát, ezt sem sumákolhattuk el. Mindennap őrködött valaki a tábor bejáratainál; én legjobban a hídon lévő őrséget szerettem. Napközben jöttek a vetélkedők és sportversenyek, kötetlen pingpongozások, este pedig a diszkó. Ott végre lassúzhattam azzal a fiúval, aki tetszett nekem!
Sóstó visszavár
A menzára is énekelve mentünk: „Ha nem kapunk kaját, meghúzzuk a szakács néni haját!” Az ennivaló ugyan nem volt a legfinomabb, de mivel mi farkaséhesek voltunk, megettünk mindent. Emlékezetes az isteni tejbegríz! A tíz napot aztán tábortűz zárta. A tűz köré gyűltünk, valaki gitározott, mi énekeltünk, és a legvégén lángolni kezdett a „Sóstó visszavár” felirat. Aláírattuk az úttörőnyakkendőnket a többiekkel, könnyes szemmel búcsúztunk tőlük, és megfogadtuk, hogy örökre barátok maradunk. Ebből persze semmi se lett, de a sóstói táborba még kétszer visszatértem, és ott lettem életemben először szerelmes. Hogy nem csak nekem vannak nosztalgikus érzéseim az úttörőtáborokkal kapcsolatban, az is bizonyítja, hogy létezik „Sóstó visszavár” Facebook-oldal, majdnem ezres követőtáborral.
Tóth Réka
