Galambok. Miért? Miért kell megharcolni azért a kis helyért az ablakom alatt?
Az előző héten még a hetediken laktam, ahol rendszeres volt a kis tollas barátok látogatása, általában hajnali négy és öt között. Nagyon aranyosnak tűnhet, hogy így érdeklődnek (nem az). Már az első nap arra ébredtünk, mintha a fülünkbe turbékoltak volna, pedig csak az ereszen beszélgettek. Álmos morgással küldtük el arra a bizonyos helyre, de másnap is jöttek. Olyan hangjuk volt, mintha iszonyat mérgesek lennének mindenre, és rajtunk akarták volna kitölteni a dühüket. A harmadik napra már kezdtük megszokni, de azért még mindig elég gyűlölet lett volna bennünk ahhoz, hogy kimenjünk a tetőre, és eltüntessük őket örökre (mondjuk, egy jó kis lángszóróval).
A mostani héten elköltöztünk, így teljesen úgy éreztem, hogy megszabadultam a kis tollgombóctól és a barátaitól is. Ahogy azonban bepakoltunk és ledőltünk, hogy rápihenjünk a szombatra, már hallottam is azokat a rémálomba illő szárnycsapásokat. A kis aranyos ott ült az ablakpárkányon, és nézett befelé. Már nem tudtunk mit csinálni, csak nevetni az egészen. Hogy honnan ismertem meg? Lehetett volna egy másik galamb is. De nem, ez a legnagyobb galamb az egész táborban, és a piros szemében szerintem néha-néha még lángok is feltűnnek. Ha más is hallotta a monológjait, őszinte részvétem neki. Össze kéne fognunk a túl korai ébresztés ellen. Bár annyival meg tudlak nyugtatni, hogy valószínűleg engem követ.
Remélem, nem jön haza velem. Ha valami véletlen folytán mégis észrevenne, amikor ellopakodom előle, akkor vagy megverekszünk, és az erősebb marad életben, vagy őrgalambnak taníttatom ki. Hűséges társ lesz belőle.
Mihócza Viktória
