Mai cikkünkben Martin mesél a PEOPLE TEAM fotóstáborában szerzett élményeiről, illetve arról, hogyan segített a PT hasonló érdeklődésű fiatalokkal összehozni.
Tavaly voltam először a PT fotóstáborában, akkor már nagyjából egy éve foglalkoztatott a fotózás. Eredetileg az vonzott, hogy ne csak az internetről, hanem profi fotósoktól tanulhassam meg a szakma csínját-bínját. De amit a PT-ben kaptam, az nem csak egy technikai gyorstalpaló volt – inkább egyfajta szenvedéllyel párosult világlátás, szemléletmóddal párosult közösség.
A fotózás a táborig nekem inkább csak egy hobbi volt. De már az első délelőtti fotózáson felnyitotta a szemem a mentorunk, Ákos, hogy a fotózás nem is hobbi, nem is puszta szakma, hanem egyfajta sajátos jelenlét, figyelem, koncentráltság, állandó érzékenységben lévő tekintet a világ érzékileg megragadható, tűnő szépségei iránt. Ez a tűnő jelleg, ami nagyon fontos, hiszen elsősorban ez a fotózásnak mint művészetnek a legsajátabb jellege: nem ábrázol valamit, mint – mondjuk – a festészet, hanem magát a valóság egy pillanatát ragadja meg, egy pillanatát, amely abban a pillanatban tova is tűnik, mikor kioldjuk az objektívet – és amely a gépünkben mégis ott marad.
Ahhoz viszont, hogy megtaláljuk azt a pillanatot, amely megőrzésre érdemes, türelem kell, és az, hogy ne csak nézzünk bele a vakvilágba, hanem lássunkis. Ákos például arról beszélt, hogy ő mindig magánál hordja a gépét, mert több díjnyertes fotója nem akkor készült, mikor szándékos fotózást tervezett, hanem egészen véletlenül elkapott hétköznapi pillanatok során. Például valaki kiejtett a kezéből egy paksamétát a körúton, és a lapokat ezerfelé vitte szét hirtelen a szél, valaki dobott egy hasast a hajdúszoboszlói medence közepébe, vagy csak éppen olyan szögben álltak meg az autók és a villamos a pirosnál, hogy a lencsén keresztül egészen különlegesen mutattak. Ezeknek a történeteknek hála azóta sokkal figyelmesebben járok az utcán, és tényleg meglepő észrevenni, mennyi szépség vesz minket körül naponta, ha odafigyel rájuk az ember.
A tábor második részében a fotózás különböző műfajait fedezhettük fel. A fent említett utcai fotózás mellett kipróbálhattuk magunkat a portréfotózásban is – elsősorban magunkon. (Születtek vicces eredmények…) Egy másik mentorunk, Gábor a tájfotózásba vezetett be minket. Elmondta, mennyire fontos ebben a műfajban a türelem – ő például többször egész napokat állt egy helyben, míg végre azt nem érzékelte, hogy ideálisak a fényviszonyok. Hiába tűnik úgy, bizony a fotózás sem egyszerű meló…
A beszámolóm elején említettem, hogy nekem a PT szenvedélyen túl közösséget is jelentett. A sulimban ugyanis nem igazán érdekelte egy haveromat sem az én fotós hülyeségem. Emiatt volt annyira felszabadító érzés azt látni, hogy vannak még olyan fiatalok, mint én; akiket összeköt a vágy a világ szépségének megörökítése iránt. És összeköti aztán őket az a rengeteg közösen átélt élmény a bemutatóktól, filmklubokon az esti bulikon át, ami a PT minden napját jellemzi.
A tábor egy kiállításban csúcsosodott ki, ahol mindenki bemutathatta a legjobbnak ítélt munkáját. Hihetetlen volt látni, ahogy a fotóink életre keltek, érzelmeket keltettek, és beszélgetéseket váltottak ki a nézőkből. Leírhatatlan büszkeség és elégedettség töltött el, amikor láttam, hogy a képeim nemcsak nekem, hanem másoknak is mondanak valamit.
És azt hiszem, már csak ezért is megérte részt vennem a PT-ben: hogy megbizonyosodhattam arról, tehetséges vagyok valamiben.
Lejegyezte: Bárt Roland
