Már jó pár éve járok újságírásra, de idén fordult a kocka. Ugyanis már nem táborozóként vagyok jelen, hanem lelkes újságíró mókusként.
Teljesen nyilvánvaló volt számomra, hogy a tábornak egy egészen más oldalát ismerhetem majd meg. Igaz, a pénteki busznál ugyanazzal a meleg öleléssel köszöntöttük egymást a többiekkel. Teljes eksztázisban ültem végig az utat a PEOPLE TEAM felé tartva, még a szakadó eső sem szeghette a kedvem.
Végre betekinthettem a színfalak mögé. Bekukucskálhattam a tábor bőre alá, láthattam a csontvázát – az erős alapot. Most már én is részévé váltam ennek a szervezetnek. Két rövid nap alatt felállítottuk az általatok ismert PEOPLE TEAM-et; ez nekem teljesen új volt. Eddig mindig egy kész táborba jöhettem, most pedig egy ismeretlen helyen találtam magam. Mivel lelkesedésünknek semmi sem szabhatott határt, pillanatok alatt varázsoltuk az idegen környezetet otthonossá. A csupasz kollégiumi falakra és fémrácsokra felkerültek a vidám, színes zászlók, megjelentek az informatív táblák, feltöltődött a büfé finomabbnál finomabb nyalánkságokkal.
Évek óta tudom, hogy PT-s táboroztató szeretnék lenni. Az idő folyamán egyre több ismerősöm érte el a mókuskodáshoz szükséges alsó korhatárt, most már ismét velük vagyok, és újra egyesült a kis csipet csapat. Hogy mi mindenben más még a tábor így? A legfőbb előny a kissé kesernyés lötty, amivel a reggeleimet édesítem – igen, a kávéról beszélek, a táboroztatói lét privilégiumáról.
Egyelőre még csak újságíró mókus vagyok, de Borzas lelkes padavanjaként előbb-utóbb beletanulok a sajtó rejtelmeibe, és igazi tanár lehetek, amit ugyanolyan izgatottan várok, mint a nyüzsgő gyerekhad érkezését.
László Lívia
