Nincs olyan feladat, amelyben a PT-mókusok ne találnák fel magukat. Zsófi ezt a PEOPLE TEAM nyári táborában tapasztalta meg. Most ő mondja el, hogyan érezte magát a kecskeméti új generációs táborban.
„Anyukám majdnem elájult, amikor közöltem vele, hogy Kecskemétre akarok menni egy hétre. De muszáj volt neki megbékélnie, mert nagyon szerettem volna menni. Azt mondta, hogy az első két vagy három napot végigizgulta, de feleslegesen, mert nagyon jól éreztem magam. Majd miután hazaértem, és elmeséltem minimum háromszor, hogy mik történtek, már mondta, hogy ha szeretnék, akkor jövőre is mehetek. Amikor a testvérem meghallotta, hogy milyen jól éreztem magam, azt mondta, jövőre ő is jön.
A szüleim kisebb koromban mindig kézművestáborba küldtek, hogy ne unatkozzak nyáron, de őszintén szólva azokat sosem élveztem igazán. Rengeteg ilyen témájú táborban vettem részt, de az egyikben mindennap ugyanazt csináltuk, így az a harmadik napra dögunalmas lett, ennek ellenére minden évben visszamentem. Akadt olyan is, ahol egy kicsit mások voltak a programok, de azt a tábort kifejezetten utáltam, és nem is voltam ott az utolsó napon. A kettőből egyik sem volt ottalvós, így a PT az első ilyen táborom. Az én véleményem az, hogy a PT ebből és sok más szempontból is jobb. Lehet, hogy kicsit közhelyesen hangzik, de én tényleg így gondolom.
A táborozók között barátokra leltem (mivel a szobatársaimmal nem nagyon beszéltem, a barátaim azt mondták, hogy kérjem át magam az ő szobájukba), a táboroztatók pedig kedvesek és segítőkészek voltak. Egyszer véletlenül kikapcsoltam a telefonomat, és mikor be akartam kapcsolni, PIN-kódot kért, csak sajnos nemrég lett új SIM-kártyám, és még nem jegyeztem meg a kódot, így nem tudtam belépni. Az egyik mókus felhívta anyukámat, aki megkereste a szobámban azt a cetlit, amin a kódom szerepelt, majd lediktálta. De az egészben az volt a legcikibb, hogy ez körülbelül este 10 óra körül történt.
Az első napomon nem akartam elkésni az első órámról, de ahol gyülekezni kellett, ott még nem volt senki, és eléggé elbizonytalanodtam, hogy jól emlékszem-e a megadott helyszínre. Visszamentem a sárga ház elé, ahol összefutottam az egyik mókussal, és nagyon jót beszélgettem vele. Elmesélt pár PT-s sztorit, amin nagyon jól szórakoztam. Vele az egész tábor alatt jó volt a kapcsolatom.
Még csak egyszer jártam a PT-ben, de az biztos, hogy mostantól minden évben a nyaram része lesz. Az egyik legmeglepőbb dolog, amivel ott találkoztam, az talán a történelmi előadás, ahol többek között bemutattak egy puskát. A másik az volt, amikor az Animal Cannibalsnek kellett kitalálni, hogy melyik dalukat adtuk elő. A harmadik pedig a vízi csata, amin iszonyatosan meglepődtem.
Szerintem úgy volt jó a PT, ahogy volt, és nem változtatnék rajta semmit, habár örülnék egy olyan éjszakának, amikor a szabad ég alatt aludhatnánk. Vagy például olyan is lehetne, hogy két-három lepedőt felfüggesztünk, ami vetítővászonként szolgálna, és arra lehetne kivetíteni egy filmet.
A táboron belül a környezet rendezett, az épületek belülről és kívülről is tiszták voltak. A táboron kívül eső rész engem totál hidegen hagyott, ezért nem is figyeltem meg. A szobámban többségében akkor tartózkodtam, amikor aludtam. Szerintem alvásra tökéletesen megfelelő, meg voltam vele elégedve. Egyedül az nem tetszett, hogy a tetőtéri szúnyogháló szanaszét volt szakadva, és ezért tele volt a szoba rovarokkal.
Ételek közül a tortillatekercsnek örültem a legjobban, mert azt kértem bele, amit szeretek. Nem mintha nem lett volna olyan, amire nem én választottam ki, hogy milyen szószt kérek. De a pizza volt a kedvencem, ketchuppal a tetején. Néhány étel nem igazán ízlett, de ízlések és pofonok, ugye. Szerintem ezen nem szükséges változtatni.
A táborból számomra az összes pillanat kedves emlék marad. De talán a legkedvesebb élményem a vízi csata és az Animal Cannibals-koncert – utóbbit soha nem fogom elfelejteni. Imádok minden zenét, lehet magyar vagy angol, nekem mindegy, és talán ezért ez volt a kedvenc programom.
A leghasznosabb tapasztalatot ismerkedés terén szereztem, de nagyon sokat tanultam például a történelmi bemutatókon is. És az angoltudásom egy részét is megmutathattam, ha úgy hozta a helyzet. Megtanultam valamilyen szinten, hogyan kell tüzet oltani: ez bármikor jól jöhet, habár remélem, soha nem fog rá sor kerülni, hogy élesben is kipróbáljam. A történelemórákon nagy hasznát veszem majd az ott tanultaknak, meg hát sosem árt, ha egy kicsivel többet tudsz, mint amennyit alapból elvárnak. Az angolra pedig az utazásaim során nagy szükségem lesz.
Az egyik legviccesebb sztorim az, hogy a szobatársaim megkezdték a fürdést este, viszont az első lány, aki elment fürdeni, nem tudta elzárni a csapot. Megkért engem és a másik lányt, hogy segítsünk neki, de mi sem jártunk sikerrel. A fürdőszobában minden vizes lett, és a padlón hatalmas tócsákban állt a víz. Elmentünk segítséget kérni, és az egyik mókus jött át hozzánk, aki leszerelte a csaptelep fogantyúját, és egy szerszámmal kellett megnyitnunk a csapot. A másik, hogy az egyik feladat/játék alkalmából nyertünk egy gumikacsát, amit elcseréltünk egy játék babára. A feladat után volt egy csillagászati program, ahová elvittük a babát, majd sikeresen megfeledkeztünk róla, és otthagytuk. Majd másnap reggel jutott eszünkbe a baba. Reggel visszamentünk a focipályára megnézni, hogy ott van-e még, de nem volt. Reggelinél láttuk az elhagyott tárgyak között, és el is vittük onnan, majd megint az ebédlőben maradt. Az utolsó napon szintén elhoztuk az ebédlőből, de már nem emlékszem, hogy hol hagytuk el. De az a lényeg, hogy végül nem lett babánk.”
