Amikor a PT-re gondolok, rögtön az első táborom ugrik be, két évvel ezelőtt. Egyedül mentem, ismerős nélkül egy teljesen új, nem is kis közösségbe.
Az első pozitív visszajelzés a pólóm dicsérete volt, azonnal a belépéskor, majd a szerencsés véletlennek köszönhető szobatárs, akivel legutóbb már választott lakótársakként érkeztünk. A szekciómban olyan tehetséges embereket ismerhettem meg, akiktől sokat tanultam, és máig remek barátok vagyunk.
Nem is igazán a saját csoportomban találtam meg a helyem, hanem a semmiből mellettem termett emberekkel való sodródás után futottam bele abba a személybe, aki a legjobb barátom. Együtt üvöltöttük az Animal Cannibals-zenét még amikor egymás nevét sem tudtuk, majd hajat festettünk az utolsó közös estén.
Mindenki vonzza a másikat ezen a helyen, így az első hét végére egy olyan társaság verődött össze, akiket a következő nyáron már hatalmas öleléssel fogadtunk, hogy ismét több hetet töltsünk együtt. Voltak pillanatok, amikor egyedül éreztem magam, és akkor jött a tábor számomra legjelentősebb oldala. Bárki odamegy hozzád bármiféle félénkség nélkül, ha látja rajtad, hogy el vagy veszve, ha tetszik neki a megjelenésed, vagy csak egyszerűen beszélgetni szeretne. Sokszor ezért találtam társaságot. Pontosabban a társaság talált meg engem.
Egy hetet töltöttem a táborban, de anyukám első mondata a „Nagyon megváltoztál!” volt. Azóta ezt emlegeti, amikor a PT-s barátaim nálam vannak, vagy találkozom velük. Igazat adok neki. Az után az egy hét után kinyílt előttem a világ. Tizenhat évesen egyedül utaztam több órát, hogy találkozhassak a tábori barátaimmal, külföldi – a PT-ben megismert – ismerőseimmel beszéltem naponta több órát, és sokkal befogadóbbá váltam a legkisebb dolgokkal is. Motiváció költözött az életembe. Így nem is csoda, hogy a következő évben már két hétre érkeztem.
Ez alatt az idő alatt a táboron kívüli élet megszűnik létezni, megfeledkezünk mindenről, ami a PT területén kívülre esik, és egy teljesen független, új életet építünk magunk köré. Sokak megtalálják a legjobb barátjukat, a szerelmüket vagy a hivatásukat, ér minket öröm és bánat. Majd bejelentik a tábor végét.
A történtek emlékekké halványodnak, de az ott kötött barátságokhoz mindig nyúlhat az ember, azok nem vesznek el. Az ott megismert személyek megmaradnak az életünkben, s velük újabb és újabb élményeket gyűjthetünk.
