Nem sokat gondolkoztam ezen az elmúlt két hétben, de már nincs annyira messze, ezért muszáj lesz.
Amikor ma felébresztettek minket, úgy néztünk egymásra, hogy ez lesz az utolsó „normális” nap a PT-ben (mintha lenne normálisnak vehető nap itt). Csak hogy tartsuk a hagyományt, nem ettünk reggelit, bevártuk a többieket, picit beszélgettünk a kajaügyeletben, de ahogy elkezdtem agyalni, miről cikkezzek, eszembe jutott, hogy holnap már nem fogok a KecskeNEWSásba írni. Helyette az ötödikről fogom leráncigálni az eszméletlenül nehéz bőröndöm. Végigölelgetni és minimum egyszer elköszönni mindenkitől – ez lesz a legnagyobb és legnehezebb feladatom.
Ha hazaérek, biztosan egy hétre bezárkózom a szobámba egy hatalmas nagy doboz fagyival és egy rekesz energiaitallal, és megállás nélkül nézem végig a kedvenc sorozataim epizódjait, amiket a táborban nem láttam. Az összes közösségi oldalt részletesen kiértékelem, és az összes előítélet a generációnkkal szemben igaz lesz rám. Szarkasztikus beszólásokat intézek a képernyőmnek, megpróbálok minél kevesebb mozdulatból elérni dolgokat. Na jó, lehet, hogy nem zárkózom be, mert egy doboz fagyival nem húznám ki, de nem fogok beszélni senkivel. Ez sem igaz, mert mindenről be akarok számolni otthon, annyi dolog történik pár hét alatt. Már biztosan az összes barátom unja, hogy nem tudok másról beszélni. Lehet, hogy csak én járok mindig így, de egész évben mesélek, mert egy apró dologról is a tábor jut eszembe.
Ilyen a Vesztettem! nevű játék, megváltoztatta az életemet. Nincsen semmi lényege, csak ha eszedbe jut a játék, akkor felkiáltasz, hogy vesztettem, és igazából ennyi. Persze csak félóránként lehet ordibálni, mert különben sosem hagynád abba. Mivel már tudod a játékot, te is részese lehetsz, ezt egy kis útravalónak szánom, tábori szuvenírnek. Nyugodtan terjeszd, hogy másnak is elrontsuk az életét vele!
Mihócza Viki
